“Amikor a tested csinál valamit, az agyad leköveti” – beszámoló Kostas Amoiropoulos képzéséről

Mindig felüdülés a drámainstruktornak, -pedagógusnak, amikor nemzetközi szakértők tartanak továbbképzést a tanítási dráma részterületeiről. Ezek az élmény alapú találkozások akár egy szemeszternyi tananyaggal felérnek, a tanítás, a színház (és az ország) különböző területeiről érkező, reflektált kollégákkal találkozhatunk, és személyes élményeken keresztül, de szakmai szempontjainkat mégsem hátrahagyva kaphatunk új eszközöket, nézőpontokat a gyakorlati munkánkhoz. Az Insite Drama jóvoltából újabb ilyen intenzív élményben volt részünk április 15-én a Káva Stúdióban.

Kostas Amoiropoulos ismert görög tanár, színházi nevelési szakember, a tanítási dráma profi használója, oktatója és elkötelezett rajongója. A dráma lehetőségei iránti lelkesedése, az okos csavarok kísérleti használata a csoportot is egész nap lendületben tartja.

Brecht racionális megközelítésével ellentétben nem csak azt vizsgáljuk, hogyan teremthetünk résztvevőinknek megfelelő környezetet gondolkodásmódjuk megváltoztatásához. Kostas szerint fontos átgondolni és kibeszélni helyzeteket, azonban ez nem idéz elő tartós változást. Helyette azt kínálja, hogy tapasztalatibb, érzékibb feladatokkal dolgozzunk, hiszen ezen megélt élmények vezethetnek valódi átalakuláshoz. A koncentrációt és csoportdinamikát segítő bemelegítő játékok rögtön azt célozzák, hogy szálljunk ki a fejünkből, kezdjünk odafigyelni egymásra és merni közösen bohócot csinálni magunkból.

A nap témája az Iliász, a jelenlevő színházcsinálók és pedagógusok feladata pedig nem kisebb, mint megkeresni, hogyan lehetne összekapcsolni a diákok érdeklődését a drámával. Mélyvízbe ugrunk: az Akhilleusz-Priamosz jelenetet kell feltérképeznünk belülről; a megtestesítéstől haladunk visszafelé. Vagyis először játsszuk el egyeztetés nélkül, amint az öreg trójai vezér letérdel és kezet csókol a görög hősnek, majd a megcselekvés élményéből táplálkozva bontjuk tovább az anyagot. Minél többször és többféle szerepben próbáljuk ki, annál több a kérdés, annál többet kell tisztázni az előzményekből, a szerepekből. “Amikor a tested csinál valamit, az agyad leköveti” – mosolyodik el Kostas. A színházcsinálás alapjaihoz visz minket vissza a meglepően hosszú, de kissé sem unalmas gyakorlat. Mit vár el tőlünk az esemény? Mi motiválja a karaktereket? Mi válik kényelmetlenné? Pontosan hogyan és miért történnek meg a legapróbb mozzanatok?

A feladat azonban valós színészi megközelítést kíván, melyben felelősek vagyunk az érzelmi, fizikai státuszunkért, így nem feltétlenül alkalmas arra, hogy diákoknak kínáljuk fel.

Új irányból közelítve a tréning különböző kerettávolságok feltérképezésével folytatódik, hiszen ez a technika ad lehetőséget egyszerre a helyzetben létezni és azt megfigyelni, arra reflektálni. Az első távolságban Kostas Agamemnón szerepébe lépve ad megbízást legjobb embereinek, hogy beszéljenek a mürmidón katonákkal, akik jelen voltak Akhilleusz sátrában, és derítsék ki másodkézből, mi vette rá a görög vezért, hogy kiadja a meggyilkolt Hektor holttestét. Játékos páros improvizáció következik a szemtanúk és a kémek között, majd egyeztetés, végül nagycsoportos improvizációban kell néhány kiválasztott kémnek a királytanács elé járulnia és előadnia, amit megtudott. Így érkezünk az eseménytől a szemtanúkon és vezetőkön át az interpretációig, tehát egyre távolabbi nézőpontokból egyre tudatosabb elemzésekhez jutunk.

A tréning következő szakaszában a helyszínekkel dolgozunk. Két csoport Akhilleusz sátrát és Priamosz tróntermét rendezi be és mutatja be szabad formában – a szereplők és a trónusok nélkül – tárgyak szerepébe lépünk, kontextust teremtünk. Végül a két csoport helyszínt cserélve a másik terébe rajzolja meg a trónszéket. A várakozás a lényeghez való eljutásig az üres trón és üres ravatal mind azt az érzést kelti a csoportban: valami nemsokára történni fog.

A tróntermek megkoronázásaként Kostas kihelyez egy-egy széket a két térbe. A legkisebb szerepjáték nélkül, egyesével ráülhetünk és az átbeszéltek fényében megélhetjük, milyen érzés ezeken a helyeken ülni, mit tesz a trónszék (a hatalom, a felelősség) a testünkkel. Egymás után, mind kipróbáljuk és lélegzetvisszafojtva figyeljük az aktuális vezetőt. A bondiánus gondolatot követve a dráma nem a karakterről, hanem a helyzetről szól, melyben a kontextus befolyásolja, hogyan cselekszünk. A gyakorlat pontosan ezt kínálja: létrehozott helyszíneinken megnézzük, mit ajánl nekünk a trón, azaz hogyan hat a kontextus a szereplőre.

Az utolsó, tanári szerepbelépésben Priamosz az éjszaka közepén bejelenti tanácsosainak, hogy el fog menni Akhilleuszhoz könyörögni a fia holttestéért. Fűtött beszélgetés kerekedik, szinte mind ellenezzük a vakmerő vállalást. De a jelenetbeli vita többet jelent önmagánál. Vajon mit jelent nekünk 2023-ban a görög partokon, segítség nélkül hagyott menekültek vagy az orosz-ukrán háború idejében emberségre építő tettet végrehajtani?

Végül keretes szerkezetként visszatérünk a kiindulójelenethez. A távolított- és mintha-helyzetek után párokban ismét megcselekedjük Priamosz főhajtását, de most már az egész nap mögöttes tudása tölti fel tartalommal, és minden megvizsgált helyzet visszhangzik benne. Örömmel szemléljük egymás néma játékát és gyönyörködünk a szöveg és a gyakorlat adta végtelen lehetőségek sokszínűségében. A tanulság levonása pedig jó drámás módon nyitott kérdésekbe torkollik. Azonban szinte biztos vagyok benne, hogy minden résztvevő bátrabban és játékosabban fog kísérletezni klasszikus szövegek korunk kérdéseihez és diákjaihoz való közelítésével, és hogy többet tudunk már a kerettávolságok (racionális gondolkodás) és a megcselekvésen keresztüli megélés (enactment) hasznáról és egyensúlyáról.

Szepes Anna