„Azt megtapasztalni, hogy ötleted van, az függetlenség, önállóság, autonómia”

Expect_ART projektünk művészeti programjának vezetője Horváth Kristóf. Vele készített interjút Bethlenfalvy Ádám a munkamódszerről, erőszakmentes kommunikációról, társadalmi hazugságokról.

Mik a munkád fő céljai, amikor gyerekekkel dolgozol?
A munkának három alappillére van, ezek az élmény, a közös alkotás és a mentálhigiénia. Menjünk visszafelé. Nehéz szétválasztani, hogy melyik a cél és melyik az eszköz. Általános célom a mentálhigiénia, de konkrétabb, ha azt mondom, hogy minél gazdagabb szókincsük legyen az érzelmeik leírásához, valamint, hogy az önismerethez szükséges eszközöket, szókincset, gondolkodásmódot megkapják. Ez azért fontos, mert ez fogja javítani aztán a társas kapcsolataikat, a hibákhoz való viszonyulásukat is, de azért is, mert cél az is, hogy ne hazudjunk magunknak. Ezekhez eszköz a művészet, ami pedig élményt ad. Tehát amit csinálok: a kötelező tananyagokat élményszerűen adom át a gyerekeknek. Az egyik fő cél tehát a szókincs növelése, különösen az érzelmek kifejezése kapcsán, eközben pedig önmagukra is reflektálnak, és az önismeretük is nő, erősödik.
Az, hogy eszközként használod a művészetet, azt is jelenti, hogy nem feltétlenül cél az, hogy valamilyen alkotás jöjjön létre?
Nem, azt is eszköznek tekintem. Azt megtapasztalni, hogy ötleted van, az függetlenség, önállóság, autonómia. Velünk született jogunk az, hogy a környezetünket megpróbáljuk tetszésünk szerint alakítani, és ennek kicsi és játékos verziója valamilyen művészeti, alkotói folyamat, ahol nem jó meg rossz válaszok vannak, hanem mindenki megtapasztalhatja, hogy a meglátása egyedileg érvényes lehet. Együttműködés, hibázás, tanulási folyamatok, viták vannak, szóval alkalmas terep arra, hogy az önismeret fejlődjön.
Azon gondolkozom, hogy a művészeti eszközök, amit alkalmazol, ezek eszközök, vagy valamiféle keretet adnak a tanulásnak? A kettő között van egy kicsi különbség – a keret a különböző érzékekre való hatást engedélyezi, amit az iskolai oktatás keretrendszere kizár valamennyire. Lehet, hogy nincs sok értelme, de az, hogy keretként viszem végbe az alkotást, az alkotói tevékenységet, az tulajdonképpen hasznos lehet.
Igen, általában szeretem azt mondani, hogy alkotói folyamatokon keresztül fejlesztünk a lelki egészséggel összefüggésben. Azért nem szeretem azt mondani, hogy erőszakmentes kommunikációt tanítunk, mert az erőszakmentes kommunikáció az egy megközelítés – van, aki ezt természetesen tudja, van, aki szétszedi és szétszálazza, de végül minden oda vezet, hogy erre képesek vagyunk. De az erőszakmentes kommunikációnak minden technikáját, taktikáját, hogy hogyan építik fel, azt átvettük.
Mindjárt visszatérünk ahhoz, hogy te az erőszakmentes kommunikációnak milyen alapelveit használod a munkádban, de még egy picit hadd kanyarodjak oda vissza, hogy miért akarsz az érzelmekkel foglalkozni? Miért az érzelmeket említetted első körben?
Ez egy ilyen szürke zóna, egy hiány van a társadalomban ebből a szempontból, az önismeretben, az érzelmeink elfogadásában, felismerésében, felvállalásában. És valahogy ha az érzelmeinket, a társas kapcsolatainkat elemeire bontjuk, annak az egyik eleme, hogy felismerjük mások érzelmeit, felismerjük a saját érzelmeinket, és tisztába kerülünk azzal, hogy az érzelmeink nem megváltoztathatóak, nem döntés alapúak.
Nem döntés alapúak?
Az érzelmeinkkel kapcsolatban nem dönthetünk. Egy érzés mindig valid. Aztán pedig különbséget kell tenni az érzelem és a gondolat között.
Tehát szétválasztod az érzést és a gondolatot. Értem, hogy az érzés mindig valid, nem kérdőjelezhető meg, de generálhatók az érzések. Sőt, a művészet pont, hogy az érzelmekre és az érzékekre hat. Tehát az, hogy te egy mondatot hogy mondasz el, az hat az én érzelmeimre is, és valahogy az érzékelésre is. Vagyis manipulálhatóak az érzelmek.
Igen, de pont, hogy rengeteg manipuláció van körülöttünk. És ahogy egyre tudatosabbak vagyunk, egyre jobban fel tudjuk ismerni, hogy mi okozza, mi váltja ki belőlünk ezeket az érzéseket. De hogy én neveket tudjak adni egyáltalán annak, hogy mit érzek, az az elfogadásnak az első lépése. És az, hogy mondjuk dühöt érzek, vagy irigységet, azok általánosan tilos dolgok.
Akkor tulajdonképpen az első lépés a gondolkodásban az, hogy ezekkel az érzelmekkel tisztában legyünk, reflektáltak legyünk, meg tudjuk fogalmazni magunknak, hogy milyen érzéseink vannak. A cél tehát, hogy felismerjük, és kommunikálni is tudjuk őket. Ez mihez vezet, vagy mi a következő lépés, hogyha ezeket kezelni tudjuk?
Az érzelmek és a gondolatok különválasztása. Gyakran van, hogy azt mondja valaki, hogy úgy érzem, nem szeretsz engem. Ez egy egyszerű példa, és mindig értjük, hogy mire gondol. Nyelvtanilag nem helytelen, de valójában azt gondolom, hogy nem szeretsz engem. Az érzés itt leginkább a csalódottság. Ez aztán egy fontos különbségtétel lesz megint az önismeretben, hogy a csalódottságom az biztosan lehet érvényes, de az, hogy te nem szeretsz engem, az vagy igaz, vagy nem. És lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem, ez innentől kezdve egy gondolat, egy egyéni nézőpont. Abban igazságot nem feltétlenül fogunk tudni osztani.
Az önmagunkban való felismerés, a gondolatok és az érzések szétválasztása után van még egy következő lépés?
Az erőszakmentes kommunikáció lépései a megfigyelés, érzés, szükséglet, kérés. A megfigyelések tétele az nekem most nagyon fontos, és erre játszunk sokat, hogy hogyan lehet ítéletmentesen megfigyelni.
Megfigyelni magamat, vagy másokat?
Megfigyelést tenni. Magammal kapcsolatban, másokkal kapcsolatban, általában véve, ez megint egy nagyon fontos kis tanulási folyamat, hogy képesek vagyunk-e rá. Felismerni azt, hogy mikor van valamiben értékítélet. Ha azt mondom, hogy Ádám fontoskodva néz a szemüvegével, az egyértelműen értékítélet. Vagy ha azt mondom, hogy Ádám kíváncsian néz rám, az is értékítélet. De ha azt mondom, hogy Ahogy beszélek, folyamatosan látom Ádám tekintetét, és bólogat. Ez egy megfigyelés. Ebben nincsen értékítélet. Ebben a világban, ahova tartunk, lehetetlenné válik igazságot találni. És ez alól a manipuláció alól menekülő út az önismeret, hogy ismerjük fel a saját működésünket.
És akkor mondtad az önhazugságokat.
A cél, hogy a lehető legkisebbre csökkentsük az önhazugságok számát, mert ez nyomorítja meg a társadalmat, és ezen keresztül kihasználhatóvá is válunk. És valójában minden arról szól, hogy az emberek kapcsolatokban gyógyulnak, társas lények vagyunk. Így az Isten definícióját is a kapcsolatban látom. Isten két dolog közötti interakciót jelent, és minden ebből létezik. És ezért fontos a kapcsolódás eszközeinek fejlesztése.
Azért is fontos, hogy ezt mondod, mert eddig amit mondtál, az nagyon az egyén fejlesztésén alapult. De az, hogy ugyanolyan fontos cél a kapcsolódás eszközeinek fejlesztése, azzal beemeled a kérdést a közösség, a társadalom szintjére.
Igen, ez egy nagyobb dolog. Amikor egy-egy ember az érzelmeiről beszél, és azokat ismeri fel, az ahhoz a célhoz vezet, hogy a kapcsolódás ne legyen akadályoztatva.
Említetted az erőszakmentes kommunikációt.  
Szeretek különbséget tenni az érzések, a viselkedésformák, attitűdök és a szükségletek között. Tehát a gondoskodó az nem egy érzés, hanem egy viselkedésforma. De milyen szükségletei vannak az embernek, aki gondoskodó? Vagy ha valaki egy beosztottjával agresszív, és azt érezteti vele, hogy nem szeret vele dolgozni, neki valójában mi a szükséglete? Ő igazából lehet, hogy fél, és a szükséglete az lenne, hogy biztonságban érezze magát. Ha ezt felismerem, máris nem egy fenyegetésre reagálok, hanem egy félelemre, és megoldhatóbbá válik a dolog.
Szóval a szükségletek fölismerése, a biztonság, a szeretet, a megbecsülés, a kihívások, mind lehetnek szükségletek. A negatívnak mondott érzések pedig a kielégületlen szükségletek nyomán merülnek föl. Ez végül megint egy csomó önismerethez járul hozzá. Az utolsó lépés az erőszakmentes kommunikációban pedig a kérés, ami nagyon nehéz. Mit is kérek én tőled pontosan, úgy, hogy ítéletmentesen is készüljön?
Azokkal a gyerekekkel, akikkel dolgozol mondjuk Ludányhalásziban, bekerül-e ebbe a közös munkába a kötelező tananyagon túl az ő helyzetük, lokációjuk, bőrszínük? Felfedeznek-e összefüggéseket a saját helyzetükkel, amilyen helyzetekbe kerülnek, amilyen érzéseket élnek meg, amilyen düheik, frusztrációik vannak?
Ez rajtuk múlik igazából, hogy bekerül-e. Az én távolításom az az, hogy én a Toldin keresztül fogok erről beszélni. És a Toldin keresztül lehet hatalomról, a hatalom hogyan használásáról beszélni. Szerintem ez a nagy csel, hogy valójában ha a lelki egészségük rendben van, akkor az anélkül fog hatni a politikában is változásra, hogy én valaha is mondanám, hogy mit gondolok helyesnek, vagy helytelennek. Szóval azt hiszem, a válaszom inkább a nem fele hajlik.
De csak az a kérdés, hogy meddig tart az önreflexió? A társadalom szerintem úgy működik, hogy lényegében elfogadjuk a normáit. Azt mondja, hogy hát ha te cigány vagy, akkor neked keményebben kell dolgoznod ahhoz, hogy ugyanazt elérd, vagy ugyanazt a bizalmi színtet elérd mondjuk egy munkahelyen, mint annak, aki nem cigány.
Pont ez a téma mondjuk sokszor följön, bár szerintem ez nem annyira az általános iskolások problémája Ludányhalásziban, hanem inkább mondjuk azt az egy hengersori cigánygyereket fenyegeti ez, aki egy 30 fős osztályban egyedüliként képviseli a cigányságot. Ugyanakkor hogyha te föl vagy vértezve önismerettel, akkor ez igazából nem fenyeget téged, mert eljutsz oda, hogy elfogadtál valami olyasmit, ami ellen igazából menned kellett volna.
De akkor erre is vonatkozik az a célod, amit megfogalmaztál, hogy ne hazudjunk magunknak, hogy ismerjük fel azokat a hazugságokat, amik társadalmi hazugságok és a magunkévát tettük őket?
Így van. Eleve, ha egy gyerek már ott tart, hogy amikor beszólnak neki, mert cigány, ő azonosítani tudja magában, hogy ez benne félelmet, csalódást, dühöt vált ki, már nem fog tovább menni, mert tudni fogja, hogy rendben van, hogyha ő dühös lett ettől a mondattól, és valamilyen szükséglete igenis most sérült. És ha csak tisztában van azzal, hogy amit éppen csinál, az egy megküzdési stratégia, felismerheti, hogy ő most jó cigány volt, és megbocsájthatja magának, hogy tagadta, vagy szégyellte, mert kimondhatja magának ezeket.
Annyit emlegetted a Toldit. Hogyan kezdesz el gondolkodni róla? Milyen szempontjaid vannak, hogy gondolkozol a Toldiról, amikor kézbeveszed, hogy ezzel kell foglalkozni majd?
Tulajdonképpen a szereplőket, meg a szituációkat ezek szerint kezdem el elemezni és értelmezni a gyerekekkel, hogy mit érez, mit gondol, milyen szükséglete sérül. Te mit tennél a helyében?

Hogy választod ki, hogy milyen helyzetet viszel például be egy órára? A Toldiban azért van egy pár.
Ezek a helyzetek valahogy kiválasztották magukat. Csináltam egyszer egy Toldi estet, akkor elkészült nyolc szám. Azok szövegei azok a csomópontok, ahol olyan helyzeteket találtam, amikkel úgy gondolom, hogy a gyerekek tudnak azonosulni. Például az elején az, ahogy Toldi vágyakozik, hogy ő is katona szeretne lenni, arról tudunk beszélni, hogy ki mire vágyik, érezted-e már magadat úgy, hogy elég jó vagy valahova, de nem kapod meg a lehetőséget? Van-e olyan dolog, amire azt mondtad, hogy elérhetetlen számodra, pedig jó lennél oda? Ebben aztán segít a művészet, mert amikor Bettika elénekli, hogy „szép magyar leventék, aranyos vitézek, / Jaj, be keservesen…”, akkor a gyerekek tudnak ehhez a művészet által kapcsolódni, megtermelődik bennük ez a vágyakozás, és a fájdalom, és meg tudják fogalmazni, hogy hogy érzik magukat, és ehhez képest majd éles váltás lesz az, hogy „hé, paraszt, melyik út megyen itt Budára?”
Majd az egész következő jelenet ebből a vágyakozásba belecsapó megalázottságból jön létre, erre mindenki tud reagálni, mindenkinek van élménye a megalázottságról, csalódásról, dühről.
Amikor azt mondod, hogy a Toldiból kiválasztod azokat a jeleneteket, amikben van valamiféle erős érzelmi töltet, ami felismerhető, és amihez tudnak kapcsolódni a gyerekek, a csalódottság vagy megalázottság, az lehet, hogy már nem is érzelmi.
Igen, a megalázottságban már van egy kis ítélkezettség, arra azt szokták mondani, hogy ezeket gondolat előzi meg, az, hogy megalázott, az már ugye te csináltad velem valójában.
De mint állapotok, elég mindennaposak a gyerekek életében.
Ilyenkor kell beszélni arról, hogy milyen szükségletem sérült – a méltósághoz való szükségletem, az elismeréshez való szükségletem, a vágyaim beteljesítése, az álmodozás is egy szükséglet.
Te úgy dolgozol a Toldival, hogy nem feltétlenül szövegként olvassátok, hanem dalként hallják a gyerekek?
Igen, ezeket a csomópontokat valamiféle művészeti formában kapják meg. Ahhoz, hogy ne elméleti maradjon, hanem valóban átélhető élménnyé váljon, hogy ott valódi csalódottság, düh, félelem, szenvedés, elvesztés legyen, azt a művészet fogja tudni megcsinálni.
Értjük már, mi történik ott a jó Toldival. Hova tovább?
Valójában a Toldit, hogyha végigmondtam, akkor az egy full mentálhigiéniás trip.
Hogyan kapcsolják a saját életükhöz?
Ezzel mindig óvatosan bánok, de magától is megtörténik általában. Ha fölteszem kérdést, hogy vágytatok már valamire, ami elérhetetlen, akkor sokszor bedobnak valamit. Nagyon igyekszem úgy kérdezni, hogy olyan dolgot kérdezek, amire nem tudom a választ, hogy soha ne vizsgáztatás legyen. Szóval ez általában természetesen, elég könnyen kialakul, de én is igyekszem itt azért távolságot tartani, és nem dolgom, hogy valakinek a gyászába belenyúljak. A művészet ezt is tudja, és itt megint a művészetre hagyom a felelősséget, hogy ha eszedbe jut apád a börtönben, amikor Toldi búcsúzik az anyától, az valószínűleg rendben van, és ez gyógyító. De ha én ezt egy órán elkezdem kérdezgetni, és jobban belemenni, az egy határátlépés.
Aztán hogy innen tovább lépünk-e az alkotásba, az egy kérdés, és az aktuális csoport határozza meg. Én ugye általában szöveget írok, és a Toldi az felező tizenkettesekben van, így aztán szöveget írni felező tizenkettesekben mondjuk egy olyan osztállyal, akik éppen átmentek egy ilyen érzelmi hullámvasúton, az már nem nehéz.
Tovább viszed akkor mégis az önálló alkotásba, ahhoz az esztétikai kerethez kapcsolódva, amit a mű ad, amivel foglalkoztatok.
Amikor erre lehetőség és tér van, akkor igen. Ugyanebben a szellemben teszünk föl kérdéseket, és akkor már érdekes dolog, hogy mondjuk azt kérdezem, hogy mit csinálunk mi most éppen? Ezt annyiféleképpen lehet szellemesen megválaszolni, onnantól kezdve, hogy ülünk, vagy unatkozunk, vagy alkotunk, vagy mit tudom én, és sokkal jobbakat mondanak ők. Ennek a szabad asszociációnak megint csak ez az izgalma szerintem, hogy egy üres forma van, amit négy szótagos, vagy hat szótagos, vagy három szótagos elemekkel össze kell asszociálniuk egy külső szabály alapján. Például szi-vár-vá-nyos, az négy szótagos, az jó lesz. Milyen a szivárványos? Milyen érzésed lesz a szivárványtól? Felderült, derültség, jókedvű. Ezzel zárunk általában, a végén megfigyeléseket teszünk, saját magunknak teszünk fel kérdéseket, őszintén ki lehet mondani mindent. Egy ilyen szabad asszociációs vers pontosan kiadja azt a hangulatot, amiben ott ülünk végül. Pedig csak négy szótagos dolgokat kerestünk a teremben.